A hajléktalanok köztünk élnek!
Némelyek úgy gondolnak rájuk, ha gondolnak egyáltalán, mint egy bűnözőre, mások úgy mint valami utolsó alkoholista senkire, de sokan nem is gondolnak bele abba, hogy ők is emberek.
Emberek, fájdalmakkal, gondokkal, bánatokkal, és néha örömökkel, szeretettel, reménnyel, hittel.
Megannyi ember, megannyi élet, megannyi sors, amiből akár tanulhatunk is, ha nyitott szemmel, és szívvel közeledünk hozzájuk.
Egy férfi ül nap mint nap a Nyugati pályaudvar előtt.
A lábainál egy tábla, amin felhívja az emberek figyelmét arra, hogy az a 20 vagy 30 forint, ami nekik talán semmit sem ér, neki az életet jelentheti.
Ha odamész hozzá, hogy adj neki pénzt, nem fogadja el csak úgy!
Ő nem koldus, nem fogad el alamizsnát! Megdolgozik a pénzéért!
A Fedél nélkül című újságot árusítja, és mellé még képeslapot is ad ajándékba, vagy legalábbis adott az ünnepek tájékán.
Ha valakinek van ideje beszélgetni vele, örömmel és szeretettel mesél magáról.
Régebben pszichiáter szakorvosként dolgozott. Később egy ideig külföldet járta, akkor már nem volt itthon hol laknia.
Miután hazajött és hajléktalan életet élt, és él jelenleg is, továbbra is elvállalta pszichés problémákkal küzdő emberek gondozását, segítését.
Volt például egy hölgy páciense, aki folyamatosan a zárt osztályon kötött ki, mielőtt ő elvállalta, hogy segít rajta.
Már egész jó eredményt kezdett vele elérni, amikor a hölgy ismét bekerült a kórházba, és megkérte, hogy kísérje el.
A felvételis orvos közölte a hölggyel, hogy ismét kénytelenek lesznek a zárt osztályra tenni, ha ilyen emberrel mutatkozik.
Később a hölgy egyedül ment be a kórházba, addigra már komoly előrehaladást értek el a terápiában.
A kezelő orvosa örömmel mondta neki, hogy annyira javult az állapota, hogy már soha többet nem kell a zárt osztályra mennie, sőt a kórházban se kell maradnia.
Azzal kapcsolatban, hogy milyen nehéz a sorsa, ez az idős férfi azt mondta, egyáltalán nem nehéz, nagyon könnyű a sorsa.
Már gyermekként meg kellett tanulnia milyen a nélkülözés, milyen az, amikor kevésből kell valahogy kijönni.
Azóta is hozzá van szokva ahhoz, hogy kevésből is megéljen valahogy, és hozzászokott már a hajléktalan élethez is.
Pozitívan szemléli a saját sorsát, inkább azokat sajnálja, akik mostanában kerültek, kerülnek úgy utcára, hogy nem tudják, milyen is az.
Milyen az, amikor nincs, vagy csak alig van étel, milyen az, amikor nincs fedél az ember feje felett stb.
Ha valaki arra jár a Nyugati pályaudvar felé, és van egy pár perce, egy félórája, órája, és ott találja az idős férfit, amint az újságjait árulja, álljon meg egy kicsit beszélgetni vele.
Megéri!
Sokat tanulhatunk tőle, emberségről, jó értelemben vett emberi büszkeségről, önérzetről, optimizmusról, szeretetről, segítőkészségről, együttérzésről!
Az empátia az, amit azt hiszem a legtöbben nem igazán tudunk jól és pontosan definiálni. Mert egy érzést, pláne ami ennyire zsigeri, amit a fenti írás kivált, olyan mintha kommunikálhatatlan volna...Egyszer azonban rátaláltam a tökéletes szavakba öntésére. Nekem soha nem sikerült, Buda Béla azonban sokunk helyett megcsinálta:
VálaszTörlésAz ő meghatározásában: "az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelki állapotába. Ennek a beleélésnek nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki, és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megérzés és megértés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a személyiség beleéli, mintegy a másikba vetíti önmagát."
"Az empátia talán legfontosabb érvényesülési és alkalmazási területe a gyógyítás. Az orvoslásban az empátia leginkább a fájdalom és a terápiás beavatkozás hatásának megítélésben segíthet. Különböző a fájdalom kifejezése az emberekben, a fájdalom valódi mértékét gyakran csak a nem verbális kommunikáció apró jegyei vagy a beteg élményének empátiás megfigyelése árulja el. Az empátiásan figyelő orvos előtt sok minden világosabban tárul fel, mintha csak arra hagyatkozik, amit a beteg mond, vagy kifejez. A beteg elesettsége nagyon lényeges támpont állapotának megítélésében, ennek jellegét és mértékét beleéléssel, a beteggel empátiásan kommunikálva különösen jól meg lehet állapítani. A baját kicsinyíteni vagy felnagyítani akaró beteg is lelkiállapota oldaláról könnyebben ismerhető fel, mint vizsgálatok segítségével. Az empátiásan figyelő orvos finomabban képes érzékelni a beteg állapotának változásait is.
VálaszTörlésA régi idők orvosainak feladata volt a betegek megnyugtatása, vigasztalása is, és az talán nagyobb jelentőségű volt, mint a gyógyító tevékenység. Ma a vigasztaló funkció jelentéktelenné vált, hangsúlyosabb a gyógyító tevékenység. Az orvosi munka természettudományos alapokat kapott, ebben nagy szerepe lett az élettani folyamatok és a gyógyító hatások objektivitásának. Ennek hatására az orvosok szemlélete bizonyos fokig tárgyiasult, a leletek és vizsgálati eredmények váltak érdekessé, a beteg közléseinek mind kevesebb jelentőséget tulajdonítanak. Ennek következtében az orvosképzésben és az orvosi munkában az empátiának kevés helye marad, és általában az orvosokban elsorvad. Ezt elősegíti az orvosi viselkedés autokratizmusa: az orvos megszokja, hogy betegeivel szemben fölényhelyzetben van, ő kérdez, a betegek csak korlátozottan beszélhetnek, és engedelmeskedniük kell."
Mindezek vezetnek ahhoz, hogy sajnos az orvosok gyakran érzéketlenek az emberi kapcsolatokban, nem tudnak empátiával élni...